Tegnapi bejegyzésünkben a vállalati kultúra fontosságáról írtunk. Arról, hogy miért dolgozik jól az, aki jól dolgozik egy jól működő céget működtetve. Most nézzünk át az érem másik oldalára és figyeljük meg a vezetőre háruló plusz terheket, melyek a vállalati kultúra nemlétéből, vagy átadásának hiányából fakadóan omlanak rá.

Sokszor találkozhatunk az alábbi attitűdök valamelyikével egy adott cég dolgozóinak részéről:

• „Pfffff, még egy e-mail, és behalok!”
• „Már megint felhívott ez a nyavalyás ügyfél, és magyarázott itt nekem a hülye számlájáról, amit nem kapott meg.”
• „Hagyd, hisz már csütörtök van, ez a hétvége első napja!”
• „Bocs, de 16:31-kor én nem fogom ezt megcsinálni. Ja, és holnap sem.”

Ezek a mondatok jó okkal kondíthatják meg fülünkben a vészharangot azt üzenve: valami nincs rendben!
Az a cég, amelyikben egyetlen ember (mondjuk a vezető) képes csak egy feladatot jól elvégezni, az nem cég, hanem cirkuszi magánszám. Nem vállalkozás, hanem rabszolgaság a vezető számára. És persze ilyen helyzetben a fejlődés, növekedés is kizárt, mert van egy csúnya, szűk keresztmetszet az üzleti modellben: maga a vállalkozó.

Egy látszólag sikeres, de már bezárt étterem tulajdonosa így írta le ezt a helyzetet nemrégiben:

 „A vállalkozás egy szekér. Először egyedül húzod. Aztán felveszel embereket, hogy ők is húzzák. De nem húzzák. Még jó, ha sétálnak melletted. Ha üvöltözöl, megmozdulnak. Aztán ha gyenge jellem vagy, a dolgozóid felülnek a szekeredre, és most már őket is húzod. Húzod az egész szekeret, rajta csücsülnek a dolgozók, és üvöltözöl. Ekkor jön egy emelkedő. Ott ülnek bambán a szekéren, és nem csinálnak semmit, nem segítenek. Ekkor bezárod a boltot.”

Amennyire könnyű ezt leírni, annyira nehéz a vállalkozók részéről egyrészt felismerni, másrészt kezelni ezt a vállalkozásgyilkos helyzetet. Sokan évekig vergődnek a saját maguk által felállított ketrecben, először napi 12, majd lassanként napi 26 órát dolgoznak, és nem is tudnak onnan önállóan, tudatosan kitörni. Üvöltözve húzzák a szekeret hegynek felfelé. Kell hozzá egy sokk, egy infarktus vagy egy jó kis depresszió, és akkor megoldódik a szűk keresztmetszet, mert a vezető két hétre kiüti magát.

Tim Ferris, a hírhedt 4 órás munkahét szerzője egy idegösszeomlással kezdte vezetői karrierjét, ezt megelőzően viszont munkamániás rabszolga volt a saját, több száz fősre duzzadt vállalkozásában. Érdemes elolvasni a könyvét, mert bár nem tudja, hogy MIÉRT helyes amit tett, azt szerencsére le tudta írni, hogy HOGYAN tört ki onnan, milyen lépések vezetnek a munkabörtönből a napfényre. És kapott is érte jó sok elismerést, New York Times bestseller, well done Tim! 

A kérdéskörön elmélkedve vegyük észre, hogy a vezető felelősséggel tartozik saját bebörtönzéséért, és két dolgot tehet a megelőzés érdekében:

1. Megálmodja és kidolgozza a tegnapi bejegyzésben javasolt vállalati kultúrát, amit alapos gyakorlást követően át is tud adni az alkalmazottainak, képessé téve őket arra, hogy önállóan, motiváltan és elégedetten dolgozzanak.
   Ehhez segítségül íme néhány példa küldetésnyilatkozat olyan cégektől, amelyek úgy működnek, mint az álom: http://examples.yourdictionary.com/examples-of-mission-statements.html
2. Ezt követően veszi a fáradtságot és elkezd megbízni egyrészt az átadott vállalati kultúrában, másrészt a dolgozókban. Azokban a kollégákban, akiket okkal vett fel, akikkel okkal dolgozik együtt. Elhiszi, hogy a cég (sem a világ) nem fog összedőlni, ha vele bármi történik - például egyik nap nem megy be a dolgozóba.

És lássanak csodát, a cég (sem a világ) nem dől össze!
„Végre! Nincs itt ez a hülye, hogy akadályozza a munkánkat! Csináljuk meg ezt és ezt, amíg bele nem üti az orrát megint!"